Érdekes, hogy mennyire természetesnek vesszük a saját belső hangunkat.
Azt a hangot, ami azt mondja: „Nem vagyok elég jó.” „Biztos mások jobbak nálam.” „Mit fognak gondolni?” „Ki vagyok én ehhez?”
Pedig ha őszintén megnézzük, ezeknek a mondatoknak a nagy részét nem mi találtuk ki. Valahol hallottuk őket. Lehet, hogy gyerekként. Lehet, hogy egy tanártól. Lehet, hogy a szüleinktől. Lehet, hogy az osztálytársainktól. Lehet, hogy valakitől, aki maga sem hitte el, hogy elég.
És szép lassan annyiszor hallottuk őket, hogy elkezdtük igazságként kezelni. Pedig attól, hogy valamit sokszor hallottál, még nem biztos, hogy igaz.
Mi van, ha az a hang a fejedben, amelyik folyamatosan kritizál, valójában soha nem is a te hangod volt? Mi van, ha csak átvettél olyan nézőpontokat, amelyek soha nem tartoztak hozzád?
Ma arra hívlak, hogy egy pillanatra állj meg. És amikor legközelebb meghallod magadban, hogy „Nem vagyok elég.”, „Képtelen vagyok rá.”, „Úgysem sikerül.” – akkor kérdezd meg: Ez tényleg az én gondolatom? Vagy valaki másé, amit már túl régóta cipelek?
Mai kérdések: Kinek a gondolata, érzése és valósága ez? Milyen nézőpontból tartom fenn ezt? Mi más lehetséges?
Mai feladat: Írj le 5 olyan mondatot, amit gyakran mondasz magadnak. Majd minden mondat után kérdezd meg: Valóban ez az én igazságom? És mi van, ha sokkal több vagy, mint amit eddig elhittél magadról?